Márai Sándor publicisztikájának javarésze az elmúlt évtizedben látott ismét napvilágot. A gondosan válogatott kötetek főként az Újságban és a Pesti Hírlapban, illetve a legkorábbi időszakból a német nyelvterületen megjelent írások alapján a második emigráció előtti közírói munkájáról iparkodnak keresztmetszetet adni. A kimaradt írások nagy száma, illetve a hazai rádiós működés teljes egészében feltáratlan volta miatt az átfogó ismertetés még várat magára. Az önkéntes száműzetést (1948) követően még kevesebb emigrációs orgánumban megjelent szövegre támaszkodhatunk, s e tekintetben egyrészt a Márai-bibliográfia adatai, másrészt az írói hagyaték hazakerült anyaga a mérvadóak. Az értekezés az 1951 és 1956 között a Szabad Európa Rádióban elhangzott, kéziratban maradt felolvasásait középpontba állítva, az emigrációbeli rádiós publicisztika kezdeti szakaszának bemutatását tűzte ki célul. Az anyag természete, eddigi ismeretlensége szükségessé tett egyfajta tágabb perspektíva-választást, ezért a primer szövegismertetést a hazai közírói előzmények részletesebb elemzése előzi meg. Márai Sándor szereplését ugyanaz az első világháború utáni krízishangulat motiválta, amely egyrészt eredendően a nyugat-európai válságfilozófiák kialakulásához, másrészt magyar vonatkozásban annak az esszéíró nemzedéknek a fellépéséhez vezetett, amelynek gondolatvilágát meghatározta a hanyatló Európa víziójában szemlélt, Trianonnal végleg megpecsételt magyar sors. Poszler György az „esszéista nemzedék” portréjának fontos vonásaként emeli ki a nemzeti karakterológiából, végzetkutatásból és váteszhitből felépülő „literátori felelősségpszichózist”, amely a történelmi helyzet megkívánta viszonylatanalízist – a magyarság kapcsolata múltjával, a szomszédos népekkel, Európával – elméleti alapon kísérli meg újragondolni. A nyugat-európai tendenciák hatását, különösen a válsághelyzet értelmezése és az arra adott válasz tekintetében nem lehet eléggé hangsúlyozni. A Nietzschétől eredeztetett krizeológia azonban meglehetősen széttartó: Spengler még az európai kultúra visszafordíthatatlan pusztulását hirdeti, Ortega pedig már – az általa készített diagnózis alapján – a megoldáson töri a fejét. Nem tartja szükségszerűnek a hanyatlást, de figyelmeztet a totalitárius rendszerek hasonlóságára és veszélyére, egyén és a tömeg, kvalitás és kvantitás állandó harcára, korszakonként változó hatalmi helyzetére. Huizinga, miután számba veszi a kor kulturális bajait, hittel vallja, hogy létezik még a felszín alatt egy „szellemi közösség”, amely átmenti az értékeket, s átadja a tudását a fiatalabb nemzedéknek. Benda egyenesen a piactérre leszálló, hivatásukat eláruló írástudókat teszi felelőssé a kialakult európai helyzetért, a tömeg általános zülléséért.
Azok az európai gondolkodók, akik a morális megújulásban, a totalitarizmussal szemben a szellemi egység megtartó erejében bíztak a Népszövetség égisze alatt létrehozott (1930) Európai Szellemi Együttműködési Bizottság évenkénti ülésein találkoztak. Jelképes, hogy Valéry a homo europeus első alakját Leonardóban vélte felfedezni, aki az örvény láttán mindjárt a hídépítésre gondolt. Thomas Mann harcos humanizmusa a budapesti – A humanisztikus szellem feladatáról a mai lélek formálásában (1936) címmel megrendezett – konferencia után a magyar írók táborában is visszhangra talált. „Az emberi szolidaritás szelleme él, a műveltség és az értelem felelőssége sugárzik e sötét időben (…)” – vallja Márai (Humanizmus), s hozzá hasonlatosan a kultúra organikus erejében, a szellemi ember felelősségteljes helyt- és ellenállásában bízik Babits Mihály is (A tömeg és a nemzet). Az esszéírók az értékőrzéssel összekapcsolt szellemi honvédelem gondolatát a gyakorlatban kamatoztatták. Európai és a hazai határszemléik során, szinte együttes „őrjárat”-ra vállalkozva a kontinentális esélyekkel összefont nemzeti lehetőségeket latolgatták, s miközben látleletet készítettek nem mulasztották el leltározni a megmaradt értékeket sem. Szabó Zoltán Szerelmes földrajza (1942), Tamási Áron Szülőföldemje (1939) abba az útirajzot az esszé felé tágító sorba tartoznak, amit szinte egy időben indított (1936) Cs. Szabó László (Doveri átkelés) és Márai Sándor (Napnyugati őrjárat). Kettejük útja az interbellum korában többször összefonódik. Az előbbi termékenyebb, esszéköteteiben egy-egy attitűd köré szervezi gondolatait: A levelek a száműzetésből című munkájában a vándorlást mint írói lelkigyakorlatot értelmezi, gyökereit és genealógiáját kutatja, a Magyar nézőben és a Fegyveres Európában a fegyvertelen vigasztaló és a leltározó szerepét vállalva Európa múltjáról, jelenéről és esélyeiről, valamint kis és nagy népek hivatásáról (Haza és nagyvilág) gondolkodik. Ő az, aki elismeri Márai példaadó szerepét az „őrjárati irodalom” létrejöttében (Műfaj és nemzedék), s aki ugyanebben az időszakban a Magyar Rádió kulturális programjainak vezetőjeként írónkat a hangos médium bűvkörébe vonja. S végül mindketten ugyanazzal a térképes tájékozottsággal és mély megindultsággal tudósítanak szülőföldjeik visszacsatolásáról (Felvidék /1938/, Erdély /1940/): előbbi a rádiónak, utóbbi a Pesti Hírlapnak. Márai Sándor közírói tevékenysége főként esszéi (Röpirat a nemzetnevelés ügyében, Kassai őrjárat stb.) és újságírói gyakorlata (Újság, Pesti Hírlap) alapján értékelhető, hiszen azt, amit az előbbiekben elvi síkon kifejt, az utóbbi által mindenki számára érthető módon, morálisan pozitív vagy negatív példákkal világít meg. Az exemplum – az antik történetírói, filozófiai (különösen a Márai által becsesnek tartott sztoikus) és retorikai hagyomány alapján – minden korban alkalmas volt a köznép igényérzetének formálására, a kulturális emlékezet fenntartására, ezért az 1948 után önkéntes emigrációba kényszerülő, ám az otthoni magyarsággal továbbra is sorsközösséget vállaló és hirdető író gyakran élt vele. Megtartotta a Molnár Ferenctől átvett Pesti Hírlapbeli rovatcímet, a Vasárnapi Krónikát, s azt a „homéroszi” műfajba integrálva, mintegy a Cs. Szabó László-i „eszményi rádiókrónikás” szerepét teljesítette az 1950-es évek elejétől a Szabad Európa Rádióban.
A hangzó emigrációs publicisztika kezdeti szakaszát feltáró-ismertető tanulmány arra vállalkozik, hogy bemutassa az író szemléletét meghatározó gondolatkörök összecsiszolódását, illetve az ezek nyomán kialakuló írói szerepértelmezés emigrációbeli kontinuitását. Feladat és szerep, író és politikum, író és publikum, szellemi ember és spirituális Európa, magyarság és európaiság kérdését az új anyag ismeretében újragondolva, a naplók és a korábbi írott publicisztika, helyenként a regények vonatkozásában kiegészítve igyekszik árnyalni a köztudatban elfogadott/elképzelt Márai-képet.

Most of Sándor Márai’s journalism was republished in the last decade. The carefully selected volumes try to give a cross-section of his writings that mainly came out in the Újság (News) and Pesti Hírlap (Pester Herald) or of his earliest public writings published in German language area before his second emigration. The overall review is still to be done as there are a number of writings that were left out of the collections and his activity at the Hungarian Radio is completely unexplored. After the self-imposed exile there are even fewer texts published in the emigré media that we can rely on and in this respect partly the Márai bibliography, partly the literary remains brought home are relevant. My thesis aims to introduce the early period of his radio journalism, focusing on the works read in Radio Free Europe between 1951 and 1956 that has come down in manuscript. The nature of the subject, its being unknown made it necessary to choose a wider perspective, so a detailed analysis of home jurnalistic antecedents comes before the primary recital. Márai’s activity was motivated by the same depression after World War I as the one that originally led to the appearance of the crisis-philosophy in Western Europe on the one hand and to the appearance of the essayist generation in Hungary on the other hand, whose ideas were determined by the Hungarian fate, reflected in the vision of the declining Europe and once and for all sealed by Trianon. György Poszler takes the „literal responsibility psychosis” – built of national characterology, predestination research and prophetism – to be the basic character of the „essayist generation” that attempted to think the relation analysis – the Hungarians’ relations with their past, with the neighbouring nations, with Europe - demanded by the historical situation over theoretically. The effects of the Western European tendencies cannot be stressed enough especially in respect of the interpretation of the crisis situation and the respond to it. The criseology originated from Nietzsche is diverging though: while Spengler proclaims the irreversible deterioration of the European culture, Ortega – on the basis of the diagnosis established by himself – already racks his brain about the solution. He does not think the decline necessary, but reminds us of the similarity and dangers of totalitarian systems, of the constant fight of individuals and crowds, quality and quantity and their power position, changing with the era. Huizinga, after having reconed with the cultural grieves of his age, declares that there is still an „intellectual partnership” which preserve the values for posterity and hand its knowledge over to the younger generations. Benda explicitly makes the scribes lowering themselves, betraying their mission responsible for the European situation, for the general corruption of the public. The European thinkers, who believed in the moral renascence, trusted the preserving power of the intellectual unity, met annually at the meeting of the Association of European Spiritual Cooperation established under the aegis of the League of Nations. It is symbolic that Valéry presumed to discover the first homo europeus in Leonardo da Vinci who immediatelly thought of building a bridge, when he saw a swirl of tide. Thomas Mann’s bellicose humanism found response among the Hungarian writers after the Budapest conference – with the title: About the Task of Humanistic Mind in the Formation of Today’s Spirit (1936). “The human solidarity is alive, the responsibility of culture and intelligence shines in this dark age (...)”, Márai professes (Humanism - Humanizmus), and similarly Mihály Babits has confidence in the organic power of culture, in the responsible moral courage and resistance of intellectuals (The Public and the Nation – A tömeg és a nemzet). The essayists made good use of the idea of intellectual home-defence, connected with the preservation of values. During their European and home surveys, as if being on collective “patrol”, they were weighing the nation’s possibilities entwined with continental chances. And while making a diagnosis, they did not forget to take an inventory of the remaining values. Zoltán Szabó’s Loving Geography (Szerelmes földrajz) and Áron Tamási’s Homeland (Szülőföldem) can be ranked with travelogues broadening into assays that were started nearly at the same time (1936) by László Cs. Szabó (Crossing at Dover – Doveri átkelés) and Sándor Márai (Western Patrol – Napnyugati őrjárat). The ways of the two of them are often interwoven during the interbellum. The former is more prolific, he organises his ideas around an attitude: In the Letters from the exile (Levelek a száműzetésből) he analyses his roving as a spiritual exercise, he probes into his roots, his genealogy; In the Hungarian Observer (Magyar néző) and the Europe in Arms (Fegyveres Európa), taking the part of an unarmed consoler, of a stock-taker, he is meditating about Europe’s past and present, her chances as well as the mission of small and big nations (Homeland and the Wide World – Haza és nagyvilág). He is the one, who acknowledges Márai’s examplary role in creating the „patrol literatre” (Genre and Generation - Műfaj és nemzedék) and as the editor of the cultural programmes of the Hungarian Radio he cast the spell of the voiced medium on Márai. And both of them reported about their birthplaces having been rejoined to Hungary (Upper Hungary (Felvidék) /1938/, Transilvania (Erdély) /1940/) with a cartographer’s knowledge and with a deep emotion: the former for the radio, the latter for the Pester Herald (Pesti Hírlap). Márai’s activity as a journalist can be judged by his essays (Pamphlet on Behalf of the National Education – Röpirat a nemzetnevelésről, Patrol in Kassa – Kassai őrjárat, etc.) and by his practice as a columnist (News – Újság, Pester Herald – Pesti Hírlap) as what he sets forth academically in the former, he makes it clear for everybody in the latter giving morally positive or negative examples. The exemplum – based on the traditions of antique historians, philosophers ( especially the stoic, that Márai valued highly) and orators – has always been suitable for framing the expectations of the public, for the retention of cultural traditions, so the writer, who was forced into self-imposed exile after 1948 but who still threw in his lot with the Hungarians, often used it. He kept the heading, Sunday Cronicle (Vasárnapi krónika) in Pester Herald (Pesti Hírlap) that he took over from Ferenc Molnár and integrating it into the Homeric form, he fulfilled what László Cs. Szabó thought „the ideal radio chronicler’s” task at the Radio Free Europe from the beginning of the 1950s. The study, revealing-introducing the early period of voiced emigration journalism undertakes to introduce the chiselling of his ranges of ideas, which determine the writer’s views. Also, it tries to show the continuity of the interpretation of the writer’s mission originating from these in emigration. In the light of the new material, thinking the question of mission and role, writer and politics, writer and the public, intellectuals and spiritual Europe, being Hungarian and being European over again, the essay – in respect of the diaries, the earlier written journalism and at some places his novels - tries to shade the picture that is accepted/imagined in the common knowledge about Márai.