A dolgozatban először az udvar jelenségét igyekeztem leírni, majd példákon keresztül bemutatni néhány variációját. Értelmezésem szerint az udvar olyan folyamatosan működő (nem alkalmi) közösség volt, melynek feladata az államigazgatási funkciók ellátása. Intézményesült hatalmi központ, mely különböző szituációkban más és más módon szerveződhetett és működhetett. Feladatai között nem csupán a hivatali apparátus, a bürokrácia működtetése szerepelt, de az oktatási rendszerben és a kultúra különböző területein is irányító szerepre törekedett, ezeket a társadalom alakítására, a hatalom gyakorlására valamint külpolitikai célok érdekében használta. Az értekezésben kiindulási pontként hasznosított szakirodalmi eredmények ennél szűkebb értelemben, egy adott szituációban, a reneszánsz és a barokk idején látják érvényesnek a fogalmat, én kiterjesztem azt bizonyos középkori formációkra is. Célom ezzel az alakulástörténet megragadása, s annak bizonyítása, hogy itt nem egy egyszer kifejlődő, s onnan bizonyos ideig statikusan működő rendszerről van szó, hanem egy állandóan változó, a különféle szituációk kívánalmainak és kihívásainak válaszokat adni igyekvő jelenségről. A XV. század második felének Itáliája, s ezen belül a ferrarai állam csak egy fejezete ennek a történetnek. Az Este-család hatalmi, államigazgatási központjának arculatát nagyban befolyásolták egyrészt a helyi tradíciók másrészt a környezetben látható, hasznosítható példák (Firenze, Róma, Nápoly). Ahány speciális szituáció, annyiféle variáns létezett. A ferrarai például, amellett, hogy a quattrocento második felében mind több területen épített az új, humanista műveltségre, az ezzel rendelkező személyekre, megőrzite a lovagi kultúrából, társadalomból örökölt tradíció sok elemét is. Az udvar átformálódáskor az egyes részek korábbi feladataihoz, pozícióihoz képest változások, átértelmeződések is bekövetkeztek. A folyamatok megvilágítására az ünnep s azon belül a színház jelenségeinek bemutatása jó példa lehet (s a dolgozatot is közelebb viszi Collenuccio szövegeinek olvasásához). Az ünnepet a dolgozatban játék-szituációként értelmezem, melynek célja a szórakozás mellett a tanulás, a tapasztaltszerzés arról a világról, melyben a részvevő él. A játék folyamán megértheti annak rendjét, működését, s mintákat is elsajátíthat a helyesnek ítélt viselkedésre. A résztvevő kívül kerül világán, de azért hogy a külső pozícióból átláthassa, megérthesse azt. A színház e helyzetben még nem különálló intézmény, de az ünnepi programok integráns része volt. Az ünnepi színi előadás olyan alkalom volt, amikor a palota kapui kinyíltak, s az udvar beeresztette terébe az egyébként onnan kizártakat, a város lakosságát. A cél ezzel az volt, hogy megmutassa magát, a társadalomban elfoglalt pozícióját, de azt is bizonyította, példázta, hogy a közösség ideális, rendezett állapota elérhető és fenntartható. Ezzel együtt viselkedési modellt, sőt életstratégiát is kínált a nézőközönségben helyet foglaló egyes szereplőknek; javaslatot az udvari ember, s a literátor-humanista helyzetének és feladatának tisztázására is. A tanítás további célja volt az udvarban használható nyelvi modell kidolgozása: ez a sikeres, akadálymentes kommunikáció egyik alapfeltétele. Ugyanakkor a színi előadások, illetve a bemutatott drámák egy másik közösség diskurzusának is részei kívántak maradni, a humanisták folytatta, a virtuális szöveguniverzumban zajló beszélgetésnek. A Collenuccio szövegeiben kimutatott (nyelvi, formai) választások mindkét rendszer átalakítását eredményezték, vagy legalábbis ezt kezdeményezték. A szövegek olvasásakor arra az eredményre jutottam, hogy Collenuccio szövegeinek nyelvi modell-kísérlete a dialektális felett áll, de nem a klasszikus, irodalmi toszkánt követi, az adott közösségben jól használható, de kellően választékos, a kor műveltségeszményének megfelelő változatot kíván kialakítani. (Leginkább Castiglione későbbi javaslatával rokonítható, előzményének is tekinthető). A bemutatott szövegek a humanista kontextusban fontos változtatási javaslatokat tettek: a Plautus-komédia olasz fordítása a latin komédia felső regiszterbe helyezett műfaját átpozícionálta, a köztes rétegbe helyezte, a művelt szórakoztatáséba. A Comedia di Jacob et Joseph pedig a sacra rappresentazione műfaját kívánta integrálni a humanista rendszerbe, a komédia státusát adva neki; e komédia-értelmezés inkább a középkori hagyományokat követte. Míg az első kísérlet sikeresnek bizonyult (a fordítások színre vitelével nyílttér a kortárs szerzők által írt darabok bemutatására később), a második nem tudott modell értékűvé válni, ennek oka az lehet, hogy a XVI. század elején elfogadottá vált a komédiának az antik jellemzők szerinti besorolása, amellett, hogy érvényessége immár csak a drámára korlátozódott (nem jó véget érő történetet jelölt, mint a középkori felfogás szerint). Hasonló kísérletekként érthetők az értekezésben szemügyre vett apológiák is. Collenuccio a középkori és humanista hagyomány meghatározta műfajt is megkísérelte adoptálni az udvar kontextusába, nyelvét ismét ahhoz közelállóra igazította. Négy latin nyelvű szöveg után készült kettő olaszul is, átléptek a magas irodalmi regiszterből a korábban köztesnek ítélt szintre. Presztizsük miatt elkezdték átformálni azt, hozzájárultak ahhoz, hogy az észak-itáliai udvar a latin helyett egy új, saját magas irodalmi regisztert alkosson, melynek alapja a vulgáris nyelv. (Ennek kimunkálása, a nézetek ütköztetése, majd a bembói teória győzelme, a következő évtizedekben meghatározó témája lesz az irodalmi diskurzusnak.) A nyelvválasztás egyik oldalról igazodott az intencionált befogadói közösség felől érkezett elvárásokhoz, másik oldalról pedig igyekezett kimunkálni az ideális olvasó pozícióját. A szövegek további funkciója volt egy, a gyakorlatban használható nyelvi kommunikációs modell létrehozása. E törekvések miatt Collenuccio apológiáit az udvar közösségéről disputáló (értekező) irodalom alakulástörténete szempontjából jelentős, modellértékű műveknek tekinthetjük. De modellértékűek az értekezésben bemutatott Collenuccio-szövegek a kifejtett tanítások tekintetében is. Az Amphitrüon-fordítás amellett, hogy a művelt, igényes szórakoztatás új formájának meghonosításában játszott főszerepet, s ezzel a közösség ízlését, műveltségét formálta, mitológiai témájával (Heraklész születése) az Este-ház imázsát építette, az Ercole/Heraklész-kultuszt erősítette. A XV. századi humanisták számára is kaotikusnak, kiismerhetetlennek mutatkozott a világ, akárcsak a középkori ember számára, a humanae litterae tevékenységének, s általában a kreatív emberi munkának a célja szerintük éppen az volt, hogy ezáltal lehet rendet teremteni a káoszban, a renden keresztül pedig isten kiismerhetetlen szándékaiból lehet valamit mégis megérteni. A komédia világmagyarázata a későbbi barokk teóriát előlegezi, melyben az ember a sors, a kiszámíthatatlan, gyakran ellenséges metafizikus erőknek kiszolgáltatottnak mutatkozik. (Bár a textuális univezumban elfoglalt hely nem is teszi lehetővé más magyarázat megjelenítését.) A József-komédia tanítása az ószövetségi példázat segítségével az udvari ember modelljét vázolja fel. Fontos jellemzője a keresztény vallásosság, e horizontot jelöli ki (etikai) igazodási pontul. A tökéletes udvari ember mellett, a jó fejedelem is színre lép. A középkori mintától eltérően itt az uralkodó nem isten kegyelméből, annak földi helytartójaként kormányoz, egy szekularizált állam, bürokrácia feje. A keresztény vallás nem ontológiai megalapozóként, hanem etikai normaként van jelen. A vizsgált apológiák, a drámai szöveg stratégiáit, eljárásait hasznosítva, hasonló tanítást fejtenek ki. A Filotimo című szöveg a elsősorban az udvaronc számára kínál a társadalmi sikeresség eléréséhez útmutatót, mit szabad, mit nem szabad tenni e cél eléréséhez. A dialógusban az udvari kultúra története során először kerülnek megtárgyalásra kulcsfontosságúvá váló fogalmak, mint a szépség, az erény, a „sprezzatura” (hanyagság, nemtörődömség), de a „cortegiano”, „cortegianesco” (udvaronc, udvari emberre jellemző). Az utóbbi három, melyek episztemologikus fogalmai lesznek e kultúrának e szövegekben jelennek meg először a később is érvényes jelentésükben. Színre lép a fejdelem is, mint a rend garanciája. (A követett, imitált műveltségi terület, minták miatt is, a tradíció általi determináltság okán, nem kerül sor a teória keresztény alapú metafizikai magyarázatára, legitimizálására.) Hasonlóképp a másik olvasott darab, a Specchio d’Esopo című sem lép e területre. Ennek legfontosabb témája a humanista elhelyezése az udvarban, érvelés amellett, hogy a literátornak is helye, sőt igen fontos helye és szerep van (kellene, hogy legyen) a közösségben. A figura itt a középkori értelemben vett, skolasztikus, arisztoteliánus filozófus, tudós alakjával szembeállítva kerül meghatározásra: ő inkább mesélő, aki történeteivel tanítja olvasóit-hallgatóit, a világról megszerzett tapasztalatokat a képes beszéd segítségével, példázatos történetekbe kódolva közvetíti. A szöveg nem csak a személy, de az általa létrehozott, létrehozandó produktumok helyzetét és funkcióját is tisztázta (így a saját magáét is), továbbá interpretációs kulcsot is kínált befogadásukhoz. Ennek az apológiának erősek a metatextuális vonatkozásai, azaz olvasható egyes Collenuccio-szövegek „használati utasításaként” is. A dolgozat az életrajzi fejezetben megkísérli tisztázni Collenuccio és Magyarország kapcsolatát is, hiszen Kardos Tibor szerint (s nyomában a magyar színház- és drámatörténeti szakirodalomban) a pesarói humanista többször is járt hazánkban, ennek lenne köszönhető néhány szövege és a magyar földön született első humanista drámai szövegek, Bartholomeus budai iskolamester latin nyelvű munkái, között rokonság, kapcsolat. Azonban az Olaszországban született életrajzi monográfiák, melyek a lehető legaprólékosabban feltérképezték Collenuccio biográfiáját, nem tudnak magyarországi utazásról. A humanista közösségben a szövegek dialógusához egyáltalán nem szükségeltetett a szerzők személyes érintkezése, a korban igen élénk olasz-magyar kapcsolatok tették a Collenuccio-művek hazai ismertségét, noha erre sincs konkrét bizonyítékunk. A szövegek mutatnak bizonyos hasonlóságot, mégsem gondoltam relevánsnak együtt olvasásukat, mert közvetlen szövegszerű vagy tematikai rokonság nem fedezhető fel. Az eset alkalmat adhat arra, hogy a két kontextust összehasonlítsuk. A budai fejedelmi központ is az udvar szerveződésének egy módja, sajátos szituáció, melynek fontos jellegzetessége, hogy közössége különböző (magyar, szláv, német, neolatin) nyelveket használt. E közegben valószínűleg azért nem indult meg a művelt vulgáris köznyelv kimunkálása, azért maradt a latin a leginkább használt, mert ez tudta a koiné szerepét betölteni. Nem egy korábbi modellhez ragaszkodtak tehát továbbra is Budán, a látszólagos korszerűtlenség oka épp az, ami Ferrarában az igényes köznyelvet életre hívta: a zavartalan napi kommunikáció igénye. Collenuccio szövegei példázatul szolgálnak az udvar, az ünnep, a színház vizsgálatakor kapott eredményekhez, de segíthetnek jobban megérteni a humanista diskurzust, annak működését is. A XV. század második felének ferrarai fejedelmi udvarában még létezett a tudós literátorok szabad beszélgetésről alkotott eszménye, elgondolása, bár már egy jelentős korlátozással: a kifejtendő témákat a hatalom, a fejedelem szabta meg. A következő század első évtizedeinek folyamatai - a politikai, társadalmi változásokkal összefüggésben – a tekintélyelvűbb, fentről mind erősebben szabályozott formák felé vezetnek majd, a humanisták elképzelése egy olyan államról, melyben a fejdelem és a tudós partnerként irányítanak, hamarosan elveszti aktualitását.

La tesi come detto nel titolo intende esaminare il primo capitolo della storia del teatro rinascimentale, che costituisce la prima fase del teatro europeo inteso nel senso moderno, come istituzione della cultura moderna. Si tratta di quel periodo (la seconda metá del Quattrocento), quando le caratteristiche e funzioni iniziavano formarsi in Italia. L’ambiente sociale in cui tutto questo inizió, fu la corte principesca. Ci naquero, ci si integravano in un sistema i diversi elementi formanti: lo spazio teatrale, il testo drammatico, le persone coinvolte, gli strumenti tecnici. Il teatro in questo periodo non diventó ancora un’istituzione indipendente, faceva parte integrante di un sistema piú complesso, della festa. Lo studio del teatro tra i limiti predetti signfica lo studio della festa pure, non si puó parlarne senza la conoscenza del contesto, che é la festa. Ma possiamo anche capovolgere (accettando la posizione degli studiosi italiani mensionati nella tesi): senza il teatro non si puó raccontare la storia della festa, anzi neanche quella della corte. Pandolfo Collenuccio (1444-1505) giurista, statista, ambasciatore, umanista pesarese secondo il giudizio dei contemporanei e della posteritá, secondo il canone non fú una figura importante. Non fú protagonista, ma per lo studio storico proprio per questo puó essere interessante: cosí possiamo vedere gli avvenimenti dalla posizione di un partecipante comune, medio. La sua biografia, la storia della sua carriera offre un’ottimo esempio sulle possibilitá, funzioni, ruoli sociali che si offrirono in quella tale situazione per l’ntellettuale, per l’umanista. Le sue opere, come prodotti culturali, fecero parte del discorso scientifico e letterario, anzi certe sue tesi diventarono parte integrante delle regole accettate e seguite. Un gruppo di suoi testi invece declaratamente intendeva fare parte di un altro discorso: si volsero verso la comunitá della corte. Tra questi nella tesi esamino le opere che hanno contatti con il teatro. Lo studio dei vari temi (cioé la corte, la festa, il teatro, Pandlfo Collenuccio e certi suoi testi) si organizza come i cerchi concentici. Inizio con un tentativo di definire la corte, piú precisamente la variante rinascimentale. Presento anche le varianti che si possono collegare con il Collenuccio (Pesaro, Roma, Firenze, Ferrara). A Roma il pesarese non svolse attivitá culturale notevole, ma l’Urbs ebbe un ruolo importante nella formazione dell’umanista, dell’autore teatrale. Il segunte capitolo é dedicato alla festa. Provo a descrivere il fenomeno, disegnare le radici storiche, le innovazioni, i cambiamenti della situazione trattata, darne una tipologia. Le rappresentazioni teatrali vengono studiati come parti integranti della festa: esamino la posizione, i contatti con altri programmi, e come elemento indipendente, provo definire i diversi componenti. Parlo delle radici storiche anche in questo caso: assumo la storia della rappresentazione teatrale in Italia e nell’area romanza. Anche la storia della parola theatrum ne fa parte, che é molto utile nell’illuminare la differenza delle concezioni moderni, attuali e quelle medievali, rinascimentali. Avendo studiato il contesto, si puó iniziare la lettura dei testi di Pandolfo Collenuccio. Ma prima racconto anche la biografia sua, per crearci un’altro orizonte (qui parlo brevemente anche delle opere adesso non esaminate). Prima di iniziare lo studio dei testi, assumo anche i concetti dell’epoca sul testo drammatico. Anche in questo caso inizio con la tradizione medievale, poi esamino il loro stato ontologico, le funzioni, i diversi tipi, generi. Inizio la lettura delle opere del Collenuccio con le commedie. Nell’ordine cronologico prima tratto la traduzione dell’Amphitruo plautiano, poi la Comedia di Jacob et Joseph. In ambedue i casi parlo della genesi, le interpretazioni dei critici, gli orizonti che determinavano queste (mi servono anche come punti di riferimenti per fissare la mia posizione). Con le mie domande cerco di definire come si inseriscono nel contesto, come provano modificarlo. Ma studio anche i metodi, i procedimenti della creazione di una posizione ontologica (come si definiscono, come si situano), ed inoltre il loro ruolo nel gioco culturale di allora. Alla fine leggo certi apologhi del pesarese, rimanendo sullo stesso orizonte. Qui presento dettagliatamente solo gli apologhi che posssono essere collegati con il teatro e con il testo drammatico dell’epoca. Prima di tutto provo scoprire la genesi, poi i modelli usati dallo scrittore, cosí anche la storia di questo genere letterario, per poter creare il contesto storico delle opere. Di sei apologhi conosciuti del Collenuccio leggo due, siccome solo in questi casi abbiamo una lettura valida dall’orizonte attuale. La tesi offre risultati non solo per la storia della letteratura italiana, ma pure per quella ungherese. Provo chiarire la questione dei contatti ungheresi dell’umanista pesarese: se lui stesso e le sue opere avevano davvero ruolo nella letteratura magiara. Oltre questo, il disegno della cultura di corte italiana, che funzionó allora come modello da seguire dall’elit ungherese, possono essere utili come punti di riferimento nei studi. Ma ritengo di essere utile parlare dei temi trattati nell’ambiente magirara, perché i risultati possono modificare l’immagine (attualmente vivente) della cultura europea nel periodo esaminato.