Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor kapcsolata a Rákóczi-szabadságharc idején

Absztrakt

Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor a Rákóczi-szabadságharcnak, II. Rákóczi Ferenc után a két legmeghatározóbb és legvitatottabb személyisége, akik a szabadságharc ideje alatt elsősorban katonai téren működtek együtt. A fejedelem Károlyit többször Bercsényi irányítása alá helyezte, ám ez nem minden esetben jelentett szoros együttműködést. A felvidéki hadjárat idején például igen, a Dunántúl és Erdély visszaszerzésére tett kísérleteknél nem. A közös katonai akcióknál rendszerint érezhető volt a kettejük között létező felfogásbeli különbség a hadviselési módot illetőleg. Bercsényit az óvatosság, az ellenség megtámadásától való félelem jellemezte, míg Károlyit, kezdetben valószínűleg a bizonyítási vágy miatt is a vállalkozói kedv, a gyors rajtaütések szorgalmazása. A fejedelem hamar megbizonyosodott, hogy egyik tábornoka sem volt alkalmas komoly katonai hadmozdulatokra. Bercsényi – bár katonai múlttal rendelkezett – nem ismerte el hadvezéri baklövéseit és nem igazán volt hajlandó tanulni hibáiból. Nem tudott alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, ugyanakkor ragaszkodott a fővezérséghez. Ezzel ellentétben Károlyi igen tanulékonynak bizonyult, rendszerint hamar felismerte, hol és miben vétett és változtatott addigi taktikáján. Károlyi sokat fejlődött a szabadságharc alatt – főleg hadszervezőként volt sikeres –, noha a katonai képzetlenségből fakadó hiányosságait természetesen nem tudta teljesen pótolni. Az érsekújvári ostrom után mindinkább közelebb került Rákóczihoz, aki elismerte tehetségét és a hadviselésben megmutatkozó előrehaladását, s ezért rábízta a hadak vezérletét. Ahogyan nőtt a fejedelem bizalma Károlyi iránt, úgy szorult ki Bercsényi egyre jobban a hadsereg tényleges irányításából. 1710 őszétől csak formálisan tekinthető a kuruc sereg vezérének. Rákóczi nemcsak katonai, de politikai kérdésekben is számított Bercsényi és Károlyi tanácsára. A belpolitikai kérdések megoldására 1705-ben összehívott országgyűlésen Bercsényi domináns szerepet játszott. Szinte minden kezdeményezés tőle származott, javaslatait a fejedelem rendszerint magáévá tette. Szécsényben, többek között Bercsényi javaslatára fogadták el a rendek a konföderáció létrejöttét és a 25 tagú szenátus felállítását. Első szenátorrá Bercsényit választották meg. Károlyi, aki katonailag biztosította az országgyűlést, távollétében szintén bekerült a szenátusba. Az országgyűlést követő szenátusi gyűléseken kifejtett véleményekben több közös álláspontot találhatunk Bercsényi és Károlyi között. Mindketten egyetértettek abban, hogy I. Lipóttal nem az volt a gond, hogy ragaszkodott az 1687-es törvényekhez, hanem, hogy a királyság mellett az országot is örökének tartotta. Mindketten hangsúlyozták Rákóczi erdélyi fejedelemségének fontosságát is. Az adóztatás és a rézpénz ügyében viszont már eltért egymástól a véleményük. Károlyi elvi alapon elutasította a nemesség megadóztatását, míg Bercsényi a közadózást támogatta. A szabadságharc legfontosabb országgyűlésére 1707-ben Ónodon került sor, ahol Bercsényi szintén meghatározó szerepet játszott. Az ő erélyes fellépésének köszönhetően fogadták el a rendek többek között a közadózást, valamint a Habsburg – ház trónfosztását. Károlyi, bár az ónodi országgyűlést sem ülte végig, mivel a katonai ügyek hamarabb visszaszólították a harctérre, szintén részt vállalt a program elfogadtatásában. Az országgyűlés megkezdésekor az ellenzék szégyenletes elnémítása a főgenerális mellett az ő „érdeme” volt. A külpolitika terén Bercsényi és Károlyi nem tartozott egy súlycsoportba. Bercsényi Rákóczi mellett minden fontosabb tárgyaláson részt vett, sőt gyakran egyedül tárgyalt. Károlyi vele ellentétben nem folyt bele a diplomáciába, ugyanakkor valamilyen szintű ismerete, s így véleménye persze volt a világ dolgairól. A legnagyobb véleménykülönbség köztük az orosz külpolitika megítélésében mutatkozott. Bercsényi Károlyival ellentétben hitt I. Péter cár ígéreteiben és reménykedett az orosz segítség lehetőségében. A Béccsel folytatott tárgyalásos rendezéssel kapcsolatban végül nyílt ellenségeskedés alakult ki köztük. Bercsényi, aki 1706-ig maga is a kiegyezésen munkálkodott, 1711-re az udvarral való kiegyezés kérlelhetetlen ellenzője lett. Károlyi – aki kezdetben ellenezte az udvarral való tárgyalásokat –, a szabadságharc utolsó hónapjaiban mindent megtett, hogy a fejedelmet a tárgyalásos rendezés oldalára állítsa, míg Bercsényi azért, hogy elvonja őt onnan. Rákóczi végül a salánki gyűlésen a szenátus megmaradt tagjainak javaslatát fogadta el. Ennek értelmében a megmaradt kuruc haderő irányítását Károlyira bízta, s ő maga az orosz tárgyalások végett elhagyta az országot. Károlyi így 1711 tavaszán válaszút elé ért, s mivel az adott körülmények között a tárgyalásokat tartotta a legkedvezőbb alternatívának, egymaga is véghez vitte a császáriakkal megkezdett kiegyezést (természetesen az ugyancsak erre törekvő Pálffy Jánossal együtt). A szatmári béke, ahogyan azt több történész is megfogalmazta, megmentette az országot a katonai vereségtől, s ezzel a legtöbbet érte el, amit 1711-ben el lehetett érni. A béke viszont végképp szembehelyezte Bercsényi és Károlyi alakját: míg Bercsényi hűséggel kitartott a fejedelem és saját fantazmagóriái mellett, addig Károlyi elhagyta őt és saját utakon járt. Besides Ferenc II Rákóczi, Miklós Bercsényi and Sándor Károlyi are the two most dominant personalities of the Rákóczi’s War of Independence, who first and foremost cooperated in the military field. Rákóczi very often put Károlyi under the control of Bercsényi but it did not result in close cooperation in many instances. For instance, during the military expedition in Upper Northern Hungary they cooperated, but during the attempts made to reconquer Transdanubia and Transylvania they did not. During their joint military actions conceptual differences between them regarding the way of warfares were felt. Bercsényi was careful and was afraid of attacking the enemy, while Károlyi, in the beginning, perhaps due to the desire to prove his excellence, was initiative, and urged shock-actions. Rákóczi was soon convinced that neither of his generals was suitable for carrying out well-planned military actions. Bercsényi – despite his military past – did not recognize his faults as a general and was not keen on learning from his own faults. He could not adapt to the changed circumstances and insisted on keeping his rank as a commander-in-chief. On the contrary, Károlyi proved to be teachable, usually realized where and when he committed a fault and improved his existing tactics. Károlyi developed a lot personally during the War of Indepedence – he was rather successful as a military organizer – however, his disadvantage resulting from his military uneducatedness he could never remedy. His successful undertaking to help the people defending the besieged castle of Érsekújvár won him Rákóczi’s acknowledgement who began to have a high opinion of his general. The more Rákóczi’s confidence in Károlyi developed, the less role was given to Bercsényi in leading the armies. Beginning with the fall of 1710 Bercsényi can be viewed only as a visionary leader of the kuruc army. Rákóczi relied on Bercsényi’s and Károlyi’s advice regarding not only military but political issues as well. At the diet in 1705 which was convened to solve home political issues Bercsényi played a dominant role. Almost each of the iniative ideas came from him, however, Rákóczi made Bercsényi’s recommendations his own. In Szécsény among others it was due to Bercsényi’s initiative that the estates accepted the foundation of a confederation and the establishment of a 25-member senate. The estates elected Bercsényi to be the first senator. Károlyi, who secured the diet militarily, was in his absence elected into the senate too. Opinions expressed by Bercsényi and Károlyi at the senate sessions after the diet have several standpoints in common. Both agreed, that the problem with Lipót, I. was not that he held on to the laws accepted in 1687 but that he claimed the country to be his heritage. Both of them emphasized the importance of Rákóczi’s principality of Transylvania. Their viewpoints differed in terms of taxing and copper-money. Károlyi refused the taxation of the nobles on principle while Bercsényi supported public taxation. The most important diet of the War of Independence was held in Ónod in 1707 where Bercsényi again played a decisive role. Due to his determined manner the estates agreed upon the introduction of public taxation and the dethronement of the Habsburg dynasty. Károlyi also contributed to the acceptance of public taxation, although military issues called him back to the front and he could not even sit through the diet. At the beginning of the diet the shameful silencing of the opposition was his and the Bercsényi’s ”merit”. In the field of foreign affairs Bercsényi and Károlyi did not belong to similar classes. Bercsényi took part in each of the most important negotiations alongside Rákóczi and even sometimes entered into negotiations on his own. Ont the contrary Károlyi did not take a part in diplomacy though he had a certain level of knowledge and opinion about world issues. The largest difference between them lay in the judgment of Russia’s foreign policy. Bercsényi, in contrary to Károlyi believed in the promises of czar Peter, I. and believed in the possibity of Russian support. Finally, in relation to the negotiative settlement with Vienna open hostility aroused between them. Bercsényi, who worked on the compromise until 1706 by 1711 became a tough opponent of compromise with the court. Károlyi, who at the beginning opposed the negotiations with the court, during the last months of the War of Independence did everything possible, to convince Rákóczi to negotiate with the court, while Bercsényi did his best to dissuade him from it. In the end at the meeting in Salánk Rákóczi accepted the suggestion of the remaining members of the senate. According to their suggestion he entrusted Károlyi with leading the kuruc military force, and he himself left for the negotiations with the Russians. In spring 1711 Károlyi arrived at a choice of alternatives, and as he found negotiations to be the most favourable option, he on his own reached compromise with the imperial armies (together with János Pálffy of course who was also striving for the same compromise). The peace of Szatmár, as it is defined by many historians, saved the country from the military defeat, and with it reached an optimal result that could be reached in 1711. The peace agreement, however, completely put in opposition the figures of Bercsényi and Károlyi: while Bercsényi was loyal to Rákóczi and his own fantasmagories, Károlyi left the prince and went his own way.

Leírás
Kulcsszavak
Rákóczi-szabadságharc, Rákóczi’s War of Independence, Senate, Transdanubian military manoeuvres, Expedition in Upper Northern Hungary, Diet in Ónod, Peace conference, The peace of Szatmár, Dethronement of the Habsburg dynasty, Senator, General, tábornok, szenátor, Habsburg-ház trónfosztása, szatmári béke, béketárgyalás, Ónodi országgyűlés, felvidéki hadjárat, dunántúli hadmozdulat, Szenátus
Forrás