Adatok a római katolikus plébánosok erkölcsfegyelmezési gyakorlatának vizsgálatához a 19–20. században
Absztrakt:
A római katolikus plébánosoknak az egyházi jog szerint hatalmában (de jogában nem) áll a hívek erkölcsi élete feletti őrködés, szükség szerint az atyai megintés, figyelmeztetés. A házastársához hűtlen, családját elhagyó, vadházasságban élő, bármilyen más módon megbotránkoztató életet folytató (bántalmazó, káromkodó stb.) tagokat a közösség elítélte. Ennek a morális ítéletnek kifejezésre juttatását jellemzően a paptól várták. Ez a „békéltető” szerepkör a pap hivatásának fontos része volt: nem csak az elégedetlenkedő hívek, de a kiegyezést óhajtó felek is felkeresték a plébánost, hogy tegyen ügyükben igazságot. A szerepkör maradéktalan teljesítését az egyházi feljebbvalók is számon kérték. Tanulmányomban a különböző erkölcsi vétségekben (káromkodás, erőszakoskodás) és a családi egységet veszélyeztető esetekben (házastársak békétlenkedése) alkalmazott módszereket és eljárásmódokat mutatom be 19. és 20. századi csongrádi példákon keresztül. A felvázolt körkép korántsem teljes vagy általános, inkább metszete a római katolikus lelkipásztorok mint „erkölcsbírók” által használt fegyelmezési eszközök lehetséges tárházának. A felsorolt adatok elsősorban erkölcs- és mentalitástörténeti adalékként szolgálnak.